A mu keletkezesenek korulmenyei

   Nyár volt, vagy ha nem, hát május, ragyogó. Meleg. Az a fajta, ami koránkelésre buzdít meg cselekvésre. Arra a fajtára, amit magunk választunk ki magunknak.
A lány felkelt korán, hogy cselekedjen, tanfolyamra induljon. Megivott két csésze feketét, hacsak em éppen hármat, megetette a szürkét és a fehéret, azokat a bajszosokat, amik dorombolnak és nyávognak. Gyorsan átfutotta táskája tartalmát, tankönyv, füzet, szótár, tolltartó, rendben. Aztán olvasójegy, könyvtári könyv, vázlatfüzet rajzoknak, színes ceruza, jegyzetfüzet írásoknak, tökéletes. Minden a helyén, az is, ami kell és az is, ami kell. És persze a lakat. A lakat nagyon fontos. Kerékpárlakat. Egyszer már majdnem félútról kellett visszafordulnia. A vizslák, a sárgák, drótosak nyüsszögve a kapuig kísérik, majd felpattan kétkerekűjére, és nekivág, hadd menjen!
Elhagyja a város szélét, nézi a kerteket, menet közben egy-egy pillanatra behunyja a szemét, mintha álmodna. Elhajt a Szekeres-tanya mellett, majd hagyja, s elszabadulnak a gondolatai. Azok megfogalmazhatatlan sebességgel pörögnek és szavakat formálnak. Szavakat formálnak, de ő képeket lát hozzájuk. A szavakból mondatok lesznek, majd történetté dagadnak. Most ért oda, ahol elkanyarodik az út. Ha balra menne, a Bandika-fához jutna, természetjárók és kincsesláda keresők pihenőhelyéhez. Onnan esett le a kis Weinkheim-sarj, a fát is utána nevezték el. A másik a Cimbora-fa, ami még a régi időkből maradt itt, ükapáink idejéből, sokat látott, és még sokat fog. Azt mondják, a megye legnagyobb kerületű fája ez.
A lány inkább jobbra megy, pedig szeretne balra, de nem lehet. Jobbra megáll, hogy igyék a kékre festett nyomós kútból, és előveszi a noteszét, hogy lejegyezze a történetet egy undok férfiról és annak garázsáról.